Ennek az eszmefuttatásnak a témája is szorosan kapcsolódik az előző három cikkhez, mivel ezt kulcsfontosságúnak kell tekintenünk a magyar bor jövője szempontjából.
Minap neves borkóstoló vendégeink voltak, akik 2002-től 2006-ig pincészetünk hat évjárat olaszrizlingjeit kóstolták végig. Valamennyien maximálisan meg voltak elégedve borainkkal, sőt egy neves egri borász odáig ment, hogy azt állította többször is, hogy ez az olaszrizling, amit mi állítunk elő, a csúcs. Ennél jobb borokat ebből a fajtából nem lehet készíteni már, ezért ő csak Csopakon és legfeljebb Somlón engedné meg az Olaszrizling szőlőfajtából az igazán minőségi borok készítését.
Nem volt időnk, hogy megvitassuk alaposabban ezt a témát. Mert amit a borász állított, bármennyire is kedvező elismerés számunkra, túlzás, többféle értelemben is, csakhogy a legtöbb túlzásban van valami alapigazság. Ezt szeretném most megosztani olvasóimmal. A borász eufórikus elragadtatásának oka elsősorban abban rejlett – ahogy azt egyik társa később kifejtette –, hogy a természetes úton keletkezett, tehát lényegében érintetlen, és az illető termőhelyre jellemző bor ma már olyan ritka hazánkban, mint a fehér holló. Fajélesztő nélkül, tehát kizárólag természetes élesztőkkel erjesztett, hagyományos présen sajtolt, és kizárólag fahordóban – fehérboroknál minimum 1 évig, vörösboroknál 2 évig – érlelt palackos borokkal, mint amilyeneket mi készítünk, már alig lehet találkozni. Kihalásra ítélt borok lettek. Egyszerre szinte mindenki úgy tekint a pincében és nem a szőlőben, százféle aromás fajélesztővel, ismeretlen hatású enzimekkel, mesterséges tanninokkal, gyanús színezékekkel, pirított tölgyforgáccsal, ún. csipszekkel és ezerféle egyéb mérgekkel kutyafuttában „készített” univerzális kokakóla-borokra, mint a szentképekre. Mintha ezek a borok képviselnék a csúcsok csúcsát. Legalábbis ezt akarják elhitetni a sajnos mit sem sejtő fogyasztóval, egy példátlan ízlésdiktatúrában és példátlan borvilágháborúban. És aki nem fogadja el ezt a borfilozófiát, az nem értette meg a „korszerű” szó jelentését, tehát menthetetlenül maradinak, amolyan „múlt századi bunkónak” tekintik, aki képtelen felfogni a globalizált „fejlődés” irányát.
Figyelmeztettek bennünket még évekkel ezelőtt, hogy helyi borversenyen ne vegyünk részt, mert egyrészt lepontoznak bennünket borokhoz egyáltalán nem értő, és messze nem semleges „pontozók”, másrészt régesrég kialakult az a csoport, akik „kiosztják maguk között” az aranyérmeket. Sajnos, nem egyedi jelenségről van szó. Bár következetesen megfogadtuk volna ezt a tanácsot! Hosszas unszolásra részt vettünk a tavalyi és az idei helyi borversenyen. Az elmúlt évben immár legendás 2003-as olaszrizlingünk – amelyet a BORIGO bormagazin 2005-ös decemberi számában beválasztottak, 2002-es olaszrizlingünkkel együtt, a 100 legjobb vétel, tehát a 100 legjobb magyar bor közé – itt a helyi versenyen ezüstéremben részesült. Ugyanez történt széles körben népszerű és elismert 2005-ös olaszrizlingünkkel is az idén. Az előtte végzett aranyérmes borok mindegyike tisztán reduktív vagy kombinált bor volt, vagyis acéltankban erjesztett és egy ideig fahordóban érlelt bor. Nekem nincs problémám ezekkel a borokkal. Százszor kifejtettem már, hogy a reduktív vagy kombinált bor csupán egy borstílus sok közül, ahogy a hagyományosan készített bor is az, de van egy lényeges különbség köztük. A reduktív bor nem képviselheti az adott borvidék tipikusságát, jellegzetességeit, mivel szinte kizárólag a szőlőfajtára jellemző elsődleges, gyümölcsös aromák maradnak meg benne, tehát nem fejlődik, és ezért gyakorlatilag hamar, amíg ezek frissek benne, kell elfogyasztani. Mivel egyáltalán nem kap fahordós, tehát finomoxidációs kezelést, vagy csak rövid ideig, ezért nem fejlődhetnek ki benne az adott termőhelyre jellemző másodlagos és harmadlagos aromák, és hamar szét is esik ez a bor. Az oxigén egyiknek gyógyszer, a másiknak méreg. Jellemző, hogy végül is egy többféle fajélesztővel „készített”, olyan olaszrizling lett az első a helyi borversenyen, amely az értők szerint a sauvignontól kezdve bármelyik uniformizált fehérborra hasonlít, csak éppen a hagyományosan készített olaszrizlingre, de különösen a csopaki olaszrizlingre nem. A szomorú viszont az, hogy ez ma már csak kevés embert zavar.
Amikor egri borászunk azt mondta, hogy csak Csopakon engedné az Olaszrizling fajta termesztését, akkor szégyelltem neki elmondani, hogy Csopakon már nincs hol termeszteni szőlőt. Hivatalosan 40 ha szőlő van még itt, de hogy ebből mennyi a termő, tehát a művelt szőlő még, arról fogalmam sincs; arról meg végképp nincs, hogy mennyi ebből még az Olaszrizling, de mindenképpen nagyon kevés. Arról viszont van tudomásom, hogy hányan készítik boraikat hozamkorlátozással, hiszen ezeknek az összeszámolásához bőven elég a fél kezem. A hagyományos – tehát a csopaki terroir tipikus jegyeit ápoló – borkészítők összeszámolásához viszont teljesen fölösleges a fél kezem. Ez a szomorú és cáfolhatatlan igazság. Másrészt a szőlők tekintélyes része ma már olyan sűrűn beépített területek közé ékelődik, ahol éppen a beépítettségből fakadó megváltozott és káros időjárási tényezők miatt, nem lehet már kiváló minőséget termeszteni. Ma még sok embernek a Csopak névhez ösztönösen hozzákapcsolódik az Olaszrizling bor is. Attól tartok, ha így „haladunk”, már nem sokáig.

Csopak, 2007. júl. 10. Tamás Jenő